1. fejezet

Hazaérkezésemkor nem mehetek fel a szobámba, mert sir Benjamin közli – édesanyám elment Londonba és majd csak miután minden apró-cseprõ problémájával végzett, akkor jön haza - az az jó néhány napig szabadon garázdálkodhatnék, noha kivételesen, még csak kedvem sincs az erdő közelébe menni. Unottan, kicsit talán melankolikusan ülök le a vacsora asztalhoz koszosan és fáradtan.

-Holnap vendégünk jön – jelenti be vidáman Loveday, nagybátyám felesége. – Szeretném Rabiranna, ha holnap te is meg jelennél a teán.

Felkapom a fejem, én megjelenni egy teán? Eddig nem sokszor kellet jelen lennem vendégek érkezésekor.

-Természetesen – biccentem.

Ezzel Loveday megkezdi az ömlengést, hogy mennyire boldog, hogy jön végre a rokona. Nos ezt sir Benjamin nem igazán élvezi, mert ugyan szereti feleségét, de a hozzátartozó családért már annyira nincs oda.

Nem bírom tovább.

-Elnézést, de nagyon fáradt vagyok, majd holnap találkozunk – azzal felállok az asztaltól, és rohanok szobám rejtekébe.

Várom az álmot, de csak nem akar jönni. Még kakas szó előtt kiugrom az ágyból, kölcsön kapott ruhámba belebújva rohanok a réten keresztül a fákhoz. Alig érek a lombok közé, elém toppan Moha.

- Nicsak, nem a kis tündérke tért vissza tékozló barátai közé? – kérdi csúfondárosan.

- Kérem, hagyjon nekem békét – mordulok rá. – Semmi közöm önhöz – azzal faképnél hagyom az elképedt tündért. A következő nagyobb bokor mögül Harmat ugrik elő és meg húzza hajam. – Tűnj az erdőből te fattyú – azzal meg is rúg. Ellököm magamtól és szaladok még beljebb a fenyvesek felé, ahova még a tündérek se teszik be a lábukat.

Kellő távolságba érek mindentől és mindenkitől, zokogva guggolok le, térdeimet magamhoz ölelve itatom az erdei rágcsálókat. Hirtelen zajra leszek figyelmes, valaki jár itt rajtam kívül.

- Hé kölyök – lép ki egy morcos alak a fák takarásából, csak nézem, ahogy közelebb jön. – Mit keresel itt? – Cseppet sem barátságos a hangja, mégsem tudok félni tőle. Arcát eltakarja egy kendő, fekete bőrkabátját több toll is díszíti. Kalapjára is jutott a vállán lévő tollakból. Mégsem komikus, ahogy hatnia kéne, fekete tekintete mégis félelmetes.

- Kinevettek – felelem halkan és szipogok is.

- Ki nevetett ki?

- Nem fog hinni nekem – fordulok el tőle, a felnőttek ezt sose érthetik meg, édesanyám is csak azért hisz nekem, mert még ő is majdnem gyerek volt, mikor én születtem.

- Miért ne tenném?

- Túl felnőtt hozzá. – Olyan kézenfekvő szinte evidens, mégse érti. – A felnőttek elfelejtik, amint láttak, de Pitypang kinevetett. – Megint elerednek a könnyeim. – Kinevettek és csúfoltok, mert az anyám egy… egy cseléd – suttogom a végét.

- És mi baj van vele?

- Anya valaha egy lord felesége volt. – Felnézek a férfira. – Ezt nem szabadott volna elmondanom... – Kétségbe esetten szám elé kapom kezem. – Kérem, felejtse el! – azzal felpattanok, és rohanvást indulok Holdszállásra, de megragadja a kezem.

- Hogy hívják az édesanyád? – kérdi metsző hangon, halálra vált arccal nézek rá, de nem ereszt. Kicsit meg is rángat, feljajdulok. – Mond már!

- Nem – nyögöm ki ijedten. Megdöbbentem támadom és kicsusszanok a kezei közül, szaladva szelem végig az erdőt, a tündérek megdobálnak makkal, meg dióval, meg amit épp találnak termést a fán. Lélekszakadva futok a kastély védelmét nyújtó kapu felé. Átszökkenek a kőfalon, tovább a konyhakertbe végül be a konyhába. A szakács meghökkenten áll meg egy pillanatra.

- Kisasszony – szól kicsit megrovóan.

- Kérem, hallgasson – pisszegem le. – Követett? – kukucskálok az ablak pereme fölött. De meglepetésemre a feldúlt férfi - ugyan követett -, mégis fent akadt Loveday karjain.

- Örülök kedves öcsém, hogy idedugtad végre a képed. – Sose hallottam még így beszélni a nagynéném.

- Jöttem, mert iderángattál.

- És mi ez a lóhalála, ló nélkül.

- Egy kisvadat üldöztem. – A férfi éles, fekete szeme vészesen a konyha felé villan. Lebukok az ablak mögé. Tuti, hogy meg látott. Azt nem engedhetem meg. Muszáj lesz valamit kitalálnom. Vajon, mennyi mindent árul el az idegennek nagynéném?

- Kisasszony – guggol le mellém a szakács. – Ajánlom, osonjon fel a szobájába és maradjon ott, amíg a lédi nem szól önnek.

- Köszönöm Marmalode – mosolygok rá és sietek fel a titkos lépcsőkhöz. Alig lépek be a szobámba és dobálom le a ruháimat - rejtem el őket ládába -, nyílik is az ajtó.

- Még mindig a piperézkedéssel vagy elfoglalva? – kérdi Loveday.

- Nem árulta el milyen vendég érkezik, így nem tudom, mit vehetnék fel – érvelek.

- Jaj, te gyerek – nevet fel. Odalép a ládámhoz, kivesz belőle egy szép, sötétebb kék ruhát, és a kezembe adja. – Ezt ajánlom. – Sejtelmes mosolyát nem értem, de kérdezni nincs értelme, már itt is hagyott.

Gyors öltözés, egy pillantás, a tükörbe némi víz a szemem karikái és a sírás nyomok eltüntetése érdekében, meg egy-két húzás a hajkefével vörös üstökömön, szerencsétlenségemre pont most olyan, hogy nem lehet kezelni. Göndör és néha egyenes szálú, de sose olyan amilyennek kéne lennie.

A szalonban ott üldögél a feketeruhás alak, vele szemben sir Benjamin, teljes ellenségességét egy álca mosoly mögé rejtve. Loveday pedig épp a süteményeket porciózza tányérra, hogy mindenki egyen mindenből, még ha nem is tetszik neki a dolog.

- Oh, megérkezett az eltévelyedett bárányka – szól zengő hangon nagybátyám.

- Elnézést a késedelemért – hajtom meg kicsit a fejem, és leülök az egyik szék szélére.

- Robin de Noir, bemutatom drága kis unokahúgom, Rabiranna Marryweather – int felém sir Benjamin.

- Örvendek uram – állok fel, és egy kis meghajlás és szoknyaemeléssel elintézem a dolgokat. Robin de Noir csak biccent és fekete szeme áthatóan vizslat.

A társalgásból kimaradok, bár, mikor anyára terelődik a szó, felfigyelek. Megtudom például, hogy ismerik egymást és mióta anya haza költözött, Robin de Noir nem igazán jár ide. Hogy miért, azt meg nem köti a jelenlévők orrára.

- Rabiranna – szólít meg Loveday. – Leveled jött nem rég Londonból. – Átnyújt egy levelet, csodálkozva veszem át.

- Anya írt – virulok fel, és gyorsan bontogatni kezdem a levelet. Olvasás közben csak elszomorodom.

- Mi baj Rabina? – érdeklődik Loveday.

- Andrew édesanyja teljesen kizárta anyát az örökségéből, bár nem tudom minek, hisz csak eljegyzésig jutottak. Az sem anya ötlete volt. – Elhúzom a szám.

- Nem meséltetek a Londonban töltött éveitekről – fordul felém sir Benjamin. – Ha már itt vagy, és épp nem ragadsz a kosztól, regélhetnél, mi hír Londonban?

- Sajnos nem tudok oly érdekes híreket mondani, mint amikre kíváncsi kedves Sir Benjamin – rá mosolygok, ekkor a szemem sarkából látom, hogy egy fekete paca meg mozdul – Esetleg önt nem untatná pár gyermeteg emlék Londonból? – kérdezem Robin de Noir felé fordulva. Csak legyint. Muszáj lesz valamit mesélnem, pedig nem sokra emlékszem a városból.

- A parkok csodálatosak. – Élvezettel gondolok vissza azokra a sétákra édesanyámmal. – Anya mindig kivitt, ha volt rám ideje. Nem sok barátom volt, de ott mindig akadt valaki, akivel labdázni vagy fogócskázni lehetett.

- Hol laktatok? – faggat Loveday.

- Andrew-nál, egy kedves fiatalembernél, ha jól tudom bírósegéd volt, mikor anya megérkezett a városba, aztán mikor már én is ott voltam, bíró lett. Kedves ember volt. – Kicsit elszomorodom. – Sajnálom, hogy meghalt, de nem bírta a tüdeje – elmorzsolok egy könnycseppet.

- Hogy éltetek? – Ez a kérdés Sir Benjamintól érkezik.

- Mint minden rendes ember – pislogtam. – Anya takarított, meg engem tanított írni, olvasni, számolni. Közben főzött Andrew-nek.

- Cseléd volt? – dörmögi Robin.

- Így is lehet mondani. – Vállat vonok. – De házvezetőnek, vagy feleségnek, hisz ez a dolga egy asszonynak, nem? – pislogtam körbe.

Választ nem kaptam a kérdésemre, de Loveday elterelte a szót, ami annyit jelent: valami rosszat mondtam. Inkább a süteményem fogyasztásával foglalatoskodva figyeltem a hangokat.