Hosszú szünet után új friss

Üdv mindenkinek!
Ímhol a következő fejezet... Nehéz szülés volt az fix... Mondjuk mivel úgy érzem hogy senki nem olvassa így sajnos totálisan le lassultam vele... Bocsi...

De mivel meg lettem kicsit abajgatva így most felkerült a következő rész is. Nemsokára jön a harmadik fejezet is.. Remélem arra nem kell majd ennyit várni, szörnyen lassan meg most minden. Sorry (~.~)

2. fejezet:

Robin de Noir szemszögéből:

Az erdőt járom mikor érdekes hangra leszek figyelmes, ez nem ide való. Óvatosan közelítem meg a forrást. Kikukkantok egy öles fa ágai közül és igen… nem egy vadállat, hanem egy kisgyerek sír a csapás mentén.

-Hé kölyök – lépek ki a fák takarásából rám kapja tekintetét ez már meg döbbent, hogy lehet valakinek ilyen fekete szeme? – Mit keresel itt? – dörrenek rá, ijedten néz, és annyira hasonlít valakire, akit el akartam felejteni, sápadt arc, szeplőkkel pettyezve, és vörös haj.

-Kinevettek – szipogva törli le könnyeit.

Értetlenül állok a kérdés előtt, ki nevetné ki és miért?

-Ki nevetett ki?

-Nem fog hinni nekem – elfordul és inkább a fákat nézi. Annyira fel bosszant, hogy ennyire gyermek és ennyire naiv, láttam én már csodákat.

-Miért ne tenném?

-Túl felnőtt hozzá. A felnőttek elfelejtik, amint láttak, de Pitypang kinevetett – olyan evidensen mondja ezeket a megalapításokat, hogy meg hökkenek. – Kinevettek és csúfoltok, mert az anyám egy… egy cseléd – alig hallom a mondat végét.

-És mi baj van vele?

-Anya valaha egy lord felesége volt – meglepnek szavai, mint beszélgetésünk kezdete óta szinte minden, amit mond – Ezt nem szabadott volna el mondanom. Kérem, felejtse el! – már menekülne is, de engem nem lehet ilyen könnyen lerázni. Akarom tudni, hogy ki az anyja?

-Hogy hívják az édesanyád? – Még a riadalma is hasonlít rá. Olyan, mint egy kis őzgida, akit elszakítottak az anyjától és nem találja a hazavezető utat, meg rázom – Mond már!

-Nem – préseli ki magából, döbbenten nézek rá, hogy mert ellent mondani nekem? Kihasználja, hogy lazult a szorításom, már szalad is. Lélek szakadva rohanok utána, hogy lehet valaki ilyen gyors? Már csak Holdszállás határában érem utol. Mégis lassítani vagyok kénytelen, ahogy átugorja a kerítést, mintha nem is gyerek lenne, hanem egy tollpihe, amit felkapott a szél. Megyek a kapuhoz és becsörtetek rajta, még látom, hogy a konyhakert felé menekül, de Loveday már elém is rohan. A vad, amit űzök nem érhetem el, pedig ott van a konyhában. Végül nővérem unszolásának köszönhetően bekerülök a házba ott is a szalonban, lenyom egy fotelba és ott hagy a férjével. Nem sok szó esik köztünk.

Kicsit leesik az állam, mikor az erdőben látott fiúnak a kiköpött mása jelenik meg gyönyörű kék ruhában lányként. Mindenre, ami szent, pontos mása annak a nőnek. Marryweather bemutatja, mint unoka húgát, akkor ezért hasonlít annyira rá. Nem is tudtam, hogy van még rokonuk, terjedelmes egy család. Loveday édesen cseveg, mi minden történt vele. Kérdezi, velem mi van, mi van apánkkal, majd hirtelen mintha csak most jutott volna eszébe, elővesz egy levelet és átadja a lánynak.

-Anya irt! – virul fel amúgy semleges arca. Amilyen gyorsan csak tudja, elolvassa, és szomorkodik. Ki az anyja ennek a gyereknek? Miért van itt a lány, ha az anyja Londonban? Annyi kérdés száguld a fejemben, mégse kapok választ. Annyira karót nyelt a viselkedése, annyira felnőttes, mint ha nem is gyerek lenne. Annyira hasonlít rá, annyi fájó sebet szakit fel, hogy még jobban fájjon. Pedig már majd tíz éve volt.

Egy kis közjátéktól eltekintve teljesen normális a teázás. Amint megeszi a süteményt, elnézést kér és távozik a könyvtárba, mondván van egy kis tanulni valója. Ahogy becsukódik mögötte az ajtó, nővérem felé fordulok.

-Hány éves ez a gyerek?

-Nem rég múlt kilenc – felel reflexből, majd mosolyogva az ajtóra néz – Kiköpött anyja, bár az apjából is jutott belé – itt olyan furcsává válik a tekintette, hogy nem értem.

Végül csak meg szabadulok innen, szeretek a nővéremmel lenni, inkább anyám, mint a nővérem, de nyomasztó ez a ház, és a feltörni készülő emlékeket is csak az erdőben tudom le nyomni.

A napok folyamán többször látom az erdőben a kis srácot, nem megyek oda, figyelem mit csinál. Módszeresen engedi el a kisebb vadakat, amit csapdában talál. Dühös is lehetnék, de mikor egy egeret enged el és beszél hozzá, na akkor döntök úgy, hogy az egér nem is olyan tápláló.

Megfigyelem mozgását, nagyon könnyed, mintha csak egy pihét sodorna a szél. A fáramászás meg se kottyan neki, a kis patakokat úgy ugorja át mintha csak nagyobbat lépne. Egy alkalommal közelebb megy el mellettem, észre ugyan nem vesz, de én látom. Megdöbbent a füle. Igen pont a füle mögé tűrte haját. És a megszokott kis kerek helyett, kis hegyes fülei vannak, mint egy manónak. Talán tényleg az? Vagy inkább tündér? Igen inkább tündér, könnyed lépteiből, és mozgásából, sápadt szinte túlvilági fehérségéből, valamint lehetetlenül vörös hajából nem lehet másra következtetni.

Azt hiszem ideje beszélnem vele. Piszkosul hasonlít arra a kettő nőszemélyre.

A következő napokban keresem az alkalmat, hogy szólíthatnám meg, a megoldást ö adja kezembe.

Megint az erdőt járom vadakat keresve, mikor megcsapja fülem egy kiáltás. Rohanvást érkezem a helyszínre. A srác áll a klánom tagjainak gyűrűében, lába beszorulva egy nagyobb vadnak állított csapdába, mázlijára nem vasba lépett bele.

-Oh meg érkezett a vezér – nevet fel egyik társam.

-Mit fogtatok fiúk? – lépek közelebb hozzájuk.

-Egy kis vadat, aki elengedte a vacsoránkat – nevet Chris – Szerinted megehetjük öt?

-Érdekes lesz nyárson látni – morfondírozok, de közelebb megyek hozzá. Halálra vált arccal néz körbe és rángatja a lábát ezzel csak azt éri el, hogy még jobban feszíti a hurok, már lassan sebes is lesz. Lehajolok megvizsgálni a lábát, nem, már sebes, vérzik is.

-Hol vannak a szüleid? – kérdezem és közelebb araszolok hozzá.

-Londonban – nyekken.

-Mit keresel akkor itt a de Noirok földjén?

-Itt lakom nem messze – int valamerre. Nem tudnám behatárolni merre, de talán elég az, hogy a falú környéke.

-Valami felvigyázód?

-Van – remeg a hangja, és ahogy megindul a kezem felé hátra ugrik. – Ne… - nyögi látva a kést kezemben.

-Nyugalom – megragadom védekezően feltartott kezét és lefogom, ne hadakozzon, kis közjáték utána, majdnem az ölembe ülve, letudom róla vágni a kötelet.

-Hogy hívnak?

-Rabin – nyögi ki remegve.

-Majdnem úgy hívják, mint téged – nevet fel Chris.

-Mit kerestél a csapdában? – fittyet hányva Chrisre teszem fel a következő kérdésem.

-Pitypang azt mondta, hogy itt találok egy beteg állatot. Nem hittem volna, hogy megint átvág – az emléktől nagyon feldúlt lehet, mert kicsit sántikálva vissza megy a csapdát meg nézni.

-Menj haza kölyök, és ne gyere az erdőbe holnaptól – egyenesedem fel – nagy vadászat lesz itt – felelem meglepett pillantását látva, annyira ismerősek a szemei, hol láttam utoljára ezt a nézést?

Bólint és megy, bicegve ugyan, de megy valószínűleg hazafelé, csak mikor eltűnik a fák között jövök rá, hogy holdszállás felé igyekszik.

-Miért engedted el azt a kölyköt? – morog Zak.

-Mit tettél volna egy nyolc éves kölyökkel, aki még csak nem is akar semmit itt? Nem vadászik, hanem elengedi a foglyul ejtett állatokat. – érvelek.

-De hát elengedte a vacsoránkat! – méltatlankodik Chris.

-Tele a raktár – érvel másik társam

-Menjünk haza – intek a klánnak.

Társaim lassan szétszélednek, mindenki a saját háza felé veszi az irányt.

Megérkezem a vadászházba, minden üres csak Monsina a szakácsom és mindenesem hortyog a konyhában a kemencének dőlve, amiben még ropog a tűz maradványa. Leülök az asztalhoz, élvezem hogy a vacsora kikészítve várt. Megeszem és megyek fürdeni. A dézsában már csak langyos víz árválkodik. Lassan rá kéne jönnöm, hogy lehetne melegen tartani.

Végül fáradtan dőlök el az ágyamban, még nincs este mégis úgy alszom mint a bunda.

Álmomban Mariat látom, amint összetörve üldögél egy széken. Azt hittem ezt a képességem már a múlté az ártatlanságommal együtt. Fel pillant rám.

-Robin! – sóhajtja felállva – Annyira örülök neked – azzal a nyakamba veti magát. – El akartam mondani! Annyira le akartam mondani! – majdnem zokog, nézem, ahogy gyönyörű arcát felém fordítja, rányomta bélyegét az a tíz év, mióta nem láttam. Megváltozott, kigömbölyödött, bőre puha kezem alatt. Annyira jó érinteni testét annyira jó ölelni, mint akkor régen.

Csatakosra izzadva ülök fel az ágyamban, kint sötét. Zihálva körbe nézek. Semmi nem változott, itthon vagyok a vadászházban. Kint olyan éjfélre jár az idő, bent meleg van, Monsina biztos begyújtott. Mikor észre vette, hogy haza értem.

A kiskölyökkel történt közjáték után a vadászat már gyerekjáték. Apám őszi vadászatán részt venni nem rossz dolog, ugyan nem felejtette el a kis afféromat a Holdhercegnővel, de legalább már megbékélt velem, hogy itt hagyott. Nyugodtan dőlhetek hátra télire, tele a kamra. Még Monsina is örült a sok finom húsfélénk, fácán, őz, bak, még vaddisznó is került fogságba.

Legnagyobb meglepetésemre az idény zárása után megjelenik az első hó és vele együtt a kölyök is.

-Te mit keresel itt?

-Anya haza jött, – rám mosolyog – de nem tudok vele huzamosabb ideig egy könyvtárban meg lenni – vállat von – Jobb itt kint és olyan szépen esik a hó – azzal körbe pördül tengelye körül, tenyereit az ég felé tartva. A lába rendbe jöhetett, mert már nem biceg.

-Mutasd a lábad – nyúlok a bokája felé. Nevetve sikkant fel és esik hanyatt a hóban. Megfogom kapálózó lábát és megnézem, tényleg szépen gyógyul a seb, már alig varras.

-Megtanultad a leckét? – kérdem a földön fekvő fiút. Ahogy szétterül, nevetéstől kipirult arccal, haja is szanaszét, hol hagyta a szalagját? Lehunyja a szemét és ekkor villámként csap le rám a felismerés. Ez a gyerek egy Marryweather! Undorodnom kéne tőle, mégse tudok. Mi történt el puhultam? Elengedem a lábát.

-Robinnak hívnak? – kérdi kíváncsian fel ülve.

-Igen, honnan tudod?

-Gondolkodtam a társad szavain, nagyon hasonlít a Rabinra… hát akkor esetleg Rebin? De az hülyén hangzik a Robin volt a másik elfogadható tippem.

-Bevált – mosolyodom el, van esze az már biztos.

A következőkben rá kell ébredjek, Rabin nagyon is okos kölyök. Sokat tud az erdőről és sok érdekes történet van a tarsolyában a városból. Nem számít milyen dühösen is érkezem meg az erdőbe, mennyire zimankós az időjárás ő mindig ott kószál. Nem értem miért, de nem bánom.

Egy valami viszont fel tűnik. Nem hord rendes meleg ruhát. Ez veszélyes is lehet rá nézve. Végül mikor otthon járok apám kastélyában, előkotrok pár nagyon régi ruhámat, amiket még kölyök koromba hordtam, szaggattam, remélem rá is jó lesz.

-Tessék – nyújtok át egy csomagot Rabinnak.

-Mi ez? – kérdi kékülő szájjal.

-Mielőtt ténylegesen halálra fagynál ebben az úri öltözetben – nevetek fel – Ezeket nem rég találtam, gondolom, jók lesznek, ha nem majd belenősz.

-Nőni sajnos nem sokat fogok – nevet ő is, és felveszi a meleg bélelt kabátot. Máris látszik a különbség, jól érzi magát, és nem vacog. A csizma is jó a lábára, bár még állítása szerint lötyög, oda se neki, megkötjük. Mehet a vadászat.

Nem hittem volna, hogy ilyen rövid idő alatt megkedvelem, és kitanítom a bicska használatára. Alig tavaszodik, mikor már majdnem olyan jól forgatja a kést, mint én.