1. fejezet

A tündérek kacagnak.

Az ablak előtti árnyak játszanak, és a tündérek kacagnak, rajtam kacagnak. Kinevetnek, mert az vagyok aki, vagy éppen azért, mert nem az vagyok, akinek hisznek. Felnézek a csillagokkal díszített mennyezetre. Vöröses-barna hajam hol csigába kunkorodik hol teljesen egyenes, kezelhetetlenségével elbájol mindenkit, aki meg érinti. Keskeny arcom lehetetlenül sok szeplőmet édesanyámtól örököltem. Vékony vagyok, ami néha praktikus tud lenni. Mindenem kicsi, hiába vagyok már tizennégy éves, még mindig nagyon fiatalnak néznek. Egyetlen dolog, amit magamon szeretek az az enyhén manószerű hegyes fülem. Ezért is mertem barátkozni a tündérekkel, de mikor meg mondtam, hogy hívnak, hasukat fogták a nevetéstől, még most is visszhangzik a fülemben.

Nem tudok aludni, ugyan nincs még itt az éjszaka, de fáradságra hivatkozva el menekültem a vacsora asztaltól.

Édesanyám Maria Marryweathe épp Londonban van, hogy elintézzen pár dolgot. Nagybátyával és annak feleségével itt maradunk Holdszálláson. Mégis legnagyobb sajnálatomra ők nem értik meg a problémám.

Leosonok a nagy kandallóhoz. Sir Benjamin ott üldögél kopott karfás foteljében.

-Mi bánt kicsi Robina? – kérdi mosolyogva.

-Jó estét – köszönök illedelmesen – Aggódom – motyogom.

-Mi iránt aggodalmaskodsz?

-A hold és a csillagok… - szavamba vágva fel kacag.

-Ugyan kicsi Robina! Te a béke korába születtél, a békétlenségnek már tizenöt éve vége.

Csak bólintani tudok. Engem nem a viszály és nem is a béke érdekel. Belebámulok a tűzbe, miközben helyet foglalok a kandalló előtti hatalmas szőnyegen. Nézem a lángokat és nem tudom eldönteni mi aggaszt jobban a tegnapi rém álmom vagy, hogy ma kikacagtak esetleg az alvásra való képtelenségem.

-Nem ez bánt igaz? – kérdi óvatosan előre hajolva.

Megkockáztatok egy kérdés-kijelentést.

-Igaz, hogy az apám nem is tudja hogy élek? – fordulok felé.

-Tudja, hogy élsz – komor arccal hátra dől.

-Sir Benjamin – szólítom meg szelíden, meg várom míg figyelmét rám szegezi – Szabad kérdeznem?

-Attól függ miről – csalafintán elmosolyodik de a szeme komor marad.

-Nem a legendáról – rázom a fejem mosolyogva.

-Akkor miről?

-Apa haramia volt mikor anya ide jött a nagyapa halála után – kijelentésem bólintással nyugtázza – Egymásba szerettek, talán és itt vagyok én, mégse ismerem. Eddig nem is láttam közelről – felnézek a plafonra – A tündérek kinevettek és még a hold is néma maradt, nem adott tanácsot.

-Tanácsot?

-Igen tanácsot – sóhajtok . Erdei sétáimon megsúgja merre menjek. Mindig segít de most nem.

-Mire akarsz kilyukadni Robina? – emeli fel kicsit a hangját jelezvén kezd olyan irányt venni a beszélgetés ami nincs ínyére.

-Ne haragudjon – dőlök hanyatt a szőnyegen – Csak szerettem volna megismerni az apám. Tudom, nincs jó véleménnyel az egész de Noire klánról – felé fordítom a fejem – És én ide tartozom csak… - elcsöndesedem. Vajon ki merjem mondani? Elmondhatom mi nyomja igazán a lelkemet?

-Csak mi? – előre hajol ismét és fürkészően figyel.

-Olyan érzésem van mintha hiányozna belőlem valami…

-Hiányzik az apád? – mosolyogva figyeli, ahogy átgördülök a hasamra és alkaromon támaszkodva felnézek rá. Elhelyezkedik a fotelba, mint mikor mesélni készül. Nagyot sóhajt és végre meg szólal – Tud rólad – izgalmamban rágcsálni kezdem a számat. – Tudja, hogy meg születtél és azt is tudja, hogy itt vagy, de azt nem tudja hogy az övé is vagy. Maria nem mondta el neki. Még most sem áll szándékában elmondani neki az igazat. Fél Robin haragjától. Tizennégy éve titkolja és téged, mint egy régi barátja leánya ként mutatott be nekünk, miután haza tért Londonból. Andrew Alliway – rosszallóan meg rázza a fejét – Andrew-nak egyetlen hibája volt, szerette Mairat. Nem biztos hogy emlékszel rá, bíró segéd volt mikor Maria megjelent nála szíve alatt veled. Befogadott benneteket és nevére vett volna téged is ha Maira nem ragaszkodik hozzá hogy neked a Marryweather nevet kell viselned. Egyébként lánya ként szeretett téged, és Mariát felesége ként. Pedig sose házasodtak össze. Andrew halála megrázta Mairat és visszatért ide veled.

-Akkor voltam öt éves – bólintok.

-Igen, emlékszel?

-Nem sokra csak arra hogy az úton éhes voltam és Miss Hepptan sokat morgott a hepehupák miatt.

-Kilenc éve már ennek – nagyot sóhajt – Maira azóta nagyon magába zuhant – gondolataiba és némaságba burkolódzik. Várnám a folytatást de tudom ilyenkor már nem lesz Sir Benjaminnak máson jár a feje.

-Miért is jöttél le? – szólal meg hirtelen.

-Mert nem tudtam elaludni.

-Akkor gyere álmatlanság ellen mindig jó egy kis könyv – azzal a könyvtár felé siet.
Alig érem utol már a könyvek közt keresgél. le kap egy kötetet és a kezembe nyomja.
-Ez a neked való legenda álmatlanságra nagyon jó - azzal mosolyogva ott hagy.
Döbbenten nézem a könyvet és nem értem miért.
"Tündér kacagás és a csillagok" - olvasom a kemény fakötésbe vésve. Érzem, hogy kérdéseimre sok választ meg kapok belőle, de vajon azokra is ami leginkább érdekel?