4. fejezet

Robin de Noir szemszög:

Már napok óta nem került elő a kölyök, a múltkor együtt találtam a konyhában azzal a nővel, rideg és kimért, mint mindig. Nem akartam hogy elvegye tőlem a lehetőséget attól, hogy a kölyökkel találkozzak így eljátszottam, hogy nem ismerem. Látszott, hogy fáj a srácnak, de még utána kell járnom pár dolognak. Ehhez viszont be kell jutnom a házba. Loveday még régebben említette, hogy ott van a családfája a Marryweathereknek. Meg kell néznem.

Holdszállás környékén most nagy a felfordulás. A kölyök sehol. Mi történt?

Óvatlanul kimerészkedek a fák közül.

-Oh kedves öcsém de jó hogy jössz – azzal Loveday magával ragad. – Megtudom, hogy a házban beteg van, és most el kell mennie a faluba az orvosért, hogy a drágalátos férje mért nem hajlandó erre, arról egy szót sem szól.

Végül már vissza fele megyünk mikor sikerül a kapuban leráznom, mondván nekem is haza kell mennem. Persze csak addig tűnök el a szem elöl, míg a konyha kert szabad nem lesz. Végre eltűnik a minden lében kanál szakács. Beosonok és felmegyek a rejtett ajtón. Hallgatom a ház zörejeit. Várok, senki nem használja most ezt az utat. Végül minden elcsendesül. Tovább megyek. Egészen a rég látott ajtóig. Hányszor osontam már fel ide, hányszor suttogtam a fülébe minden ígéretet.

Lenyomom a kilincset. Olajozottan nyílik az ajtó. Felkészülök egy ökölre, de nem jön a csapás.

Az ajtó halkan nyílik, majd bezárul mögöttem. Szobában pisla fény világit és a kandallóban parázs ad némi fényt.

Nézek, de nem tudom feldolgozni a látottakat. Kiteregetve azok a ruhák melyeket én adtam oda és mellettük, amiben először láttam a kölyköt. A hintaszékben, pedig ott alszik Ő.

-Maria – suttogom, enyhe gombóc nő a torkomba, ahogy kimondom. Már talán kilenc éve nem is ejtettem ki a nevét. Meg mozdul. Behúzódok a szekrény takarásába.

-Robin? – riad fel. Vaksin hunyorogva körbe néz. – Biztos csak állom. – suttogja maga elé. Fel áll, leteszi a könyvet, az ágyhoz megy. Nézem mozdulatait, fáradt, már legalább két napja talpon lehet. Vízcsobogás, nézem, ahogy egy rongyot bevizez, és az ágyon lévő hatalmas takaró kupac alá rakja. Visszaül a székbe, és aggódva figyeli a kupacot.

Állok a sötétben és gondolkodom. A ruhák felfedezésre kerültek, a kölyök valószínűleg beteg, és azért nem jött, tehát nem tiltásról van szó. Döntök.

-Jó estét – szólalok meg. Maria azonnal felkapja a fejét. Kilépek a szekrény mellől.

-Robin – suttogja, és a szája elé kapja kezét – Hogy kerülsz ide? – hebegi.

-A régi jól bevált úton – bökök a hátam mögé.

-Jaj Robin – azzal karjaimba köt ki. Vállát elfojtott zokogás rázza. Döbbenetem elmúltával, megölelem. Furcsa ismerős érzés száguld végig rajtam. Bőre puha, mint álmomba, illata is olyan.

-Mi történt? – kérdezem végül eltolva magamtól. Nem ellenkezik, hagyja, hogy lehulljanak karjai, és a földet nézve beszélni kezd.

-Valószínűleg megázott mikor volt pár napja az a nagy vihar. Nem szárítkozott meg rendesen. A ruháit most sikerült ki szárítanom. Nem akarat bajt sose – az ágy mellé sétál – Annyira félek, hogy elveszítem. – szemembe néz, mióta itt vagyok először, mélyen. Annyi aggodalom, annyi ki nem mondott szó rejtezik ott. Fájnak szavai, talán félelem mar a mellkasomba?

-Mit mondott az orvos?

-Semmi biztatót – visszanéz az ágyban fekvőre. – Lehet torok és tüdő gyulladása, és emiatt az orvosság bevétele is nehéz. Légzése nehézkes, a sok takaró nyomja, de ha kevesebb van rajta, akkor meg vacog. Így meg ki izzadja a benne lévő kort.

-Hagyd a takarók alatt – mondom eltökélten.

-Honnan tudod, sose voltál beteg – vágja hozzám szavait. Döbbenten pislogok rá. Mi ez a hirtelen változás? Választ nem kapok, bár okát sejtem. Maria visszaül a hintaszékbe.

-Sajnálom – hajtja le a fejét, ezzel megint meg döbbent. Míg együtt voltunk sose kért bocsánatot. – Fáradt vagyok és nem aludtam egy ideje – mentegetőzik, hirtelen rám néz – Miért álltál szóba vele, ha tudtad hogy Marryweather?

-Mikor először találkoztunk fiúnak hittem – leülök az asztalhoz. – Sose gondoltam volna, hogy egy lány lehet olyan rossz, mint egy fiú.

-Láttad volna Londonban – legyint Maria, és mosolyogva néz az ágy felé, majd elkomorodik. – Miután megtudtad, hogy lány miért foglalkoztál mégis vele? Főleg, hogy kiderült az én lányom.

Ezen elgondolkodok. Végtére is most tudtam meg hogy az ő gyereke, sejtettem ugyan egy ideje, de tudni nem tudtam. És akkor itt van az a rejtély is a fülével, az én felmenőim között senkinek nincs ilyesmije. Megnéztem apám könyvtárában.

-Eddig nem tudtam, hogy a tied – felelem végül – Bár amikor a konyhában találkoztunk eléggé meg lepett, hogy ilyen jól el vagytok.

-Szóval felismerted? – mintha remény csengene a hangjában.

-Igen – bólintok – Akkor már tudtam, hogy lány. Bár nem értem ezt a fiú ruhás dolgot.

-Sir Benjamin adta a ruhákat neki, hogy ne koszolja össze a sajátját, már ami megmaradt belőle.

-Megmaradt?

-Rengeteg ruhát el kellet adnom.

-Miért?

-Mert… - hirtelen elhallgat. Várom a folytatást, de csak nem jön. Maria csak néz, és a tekintete annyira fájdalmas. Már készülnék valami csípős megjegyzéssel távozni, mikor megszólal.

-Rabiranna nem ismeri az édesapját. Andrew nagyon jó barátom volt, míg Londonban éltem, de mikor eljöttem ide megszakadt a kapcsolat, neki sikerült az iskolát befejezni. Mire visszamentem már bíró segéd volt. Befogadott, régi barátként kezelt.

-Várj – állítom meg. – Ez akkor volt mikor elmenekültél tőlem? – csak hogy tiszta legyen a dolog. Nézem, ahogy ajkai remegni kezdenek, végül könnyei is kibuggyannak.

-Kérlek Robin – suttogja – Menj el.

-Miért? – kérdezem döbbenten, nos mindenre számítottam csak erre nem.

-Nagyon fáj – suttogja lehajtott fejjel – Holnap gyere – kinéz az ablakon – Ha visszajössz nappal, mindent elmondok.

-Nem – hangom vág. Ijedten néz fel rám, annyira hasonlítanak – Most mond el! – követelem.

-De… - hebegi.

-Ez a legbiztonságosabb szoba az egész kastélyban még te mondtad régen. Itt nem találnak meg, ha itt vagyok – valami meg mozdul benne – Ha holnap jövök vissza, kitalálsz addigra valami hihető hazugságot. Most viszont az igazat fogod mondani.

Maria végig mér, végül bólint.

-Legyen – megigazgatja magán a ruhát, ezzel felhívja a figyelmem pár apró változásra, de ezzel most nem akarok foglalkozni. – Mikor itt voltam Holdszálláson, és feleségül kértél…

-Feleségül is vettelek – szúrom közbe csak hogy tudja, itt vagyok.

-Igen – elmosolyodik – Nagyon boldog voltam – merengve simogatja a gyűrűt az ujján – Akkor azt hittem nem lehet nálam boldogabb ember a földön. De minden jó elmúlik – komoran fel néz – annyiszor említetted hogy nem akarsz gyereket, hogy nem hittem, hogy bármi baj lenne. Végül baj lett. Az orvos azt mondta, hogy nyugodjak meg, nem baj hogy ilyen fiatalon. Mégis megrémültem, te nem fogod vállalni, hisz nem akartál. A nagybátyám nyakába nem rakhatok ekkora szégyent. Lóra ültem és mentem Londonba. Esett az eső, nálam összesen egy táska és ott álltam az utcán egy garas nélkül. Se szállás, se család, se semmi, amire számíthattam volna. Végül a szürke függönyön keresztül felbukkant egy ismerős alak. Andrew Alliway befogadott, nem csak fedelet, ételt és nyugalmat biztosított, de munkát adott. Rabiranna megszületett. Nem dobott ki mikor megtudta, hogy mi a helyzetem. Sőt, felajánlotta, hogy lesz a kicsi apja, ha mást nem így neki is jobb lesz a helyzete a munka helyén. Persze Andrew szülei nem nézték jó szemmel, hogy a fiúk valami jött ment cafkát befogadott. Kaptam is érte rendesen.

Andrew sose volt igazán egészséges, mégis bíró akart lenni. Megvalósította az álmát. Viszont az egészsége őszre nagyon meg romlott. Nem élte már meg a telet. A szülök persze azonnal kitettek minket a lakásból, hogy ne foglaljuk le az örökségét a fiúknak, valamint még véletlenül se akarjunk semmit se tőlük. Ekkor Rabiranna már nyolc éves volt, elég nagy hogy hosszú útra induljunk. Visszajöttünk Holdszállásra. Elmondtam mindent a bácsikámnak, elfogadta és befogadott. – nagyot sóhajt, tehát itt a mese vége.

-Ki a gyerek apja? – kérdezem kíméletlenül.

-Ha nem jöttél rá, akkor csak sajnálni tudlak.

-Tőled akarom hallani – legyezem el csípős megjegyzését.

-Tied – suttogja.

Hirtelen ér a felismerés, a történet során is kristályosodott, de most így hallani.

Felpattanok és elé lépek, félve néz rám. Nem csodálom, elég félelmetes lehet, ahogy fölé tornyosulok. Karjánál fogva állásba húzom.

-Mond még egyszer – kérem.

-Tied – hangja remeg. Magamhoz ölelem. Apa vagyok, egy csodálatos kislány apja.

-Apa lettem – suttogom a fülébe.

-Igen – hebegi Maria meglepetten.

-Azért menekültél el, mert azt hitted, hogy nem akarok majd apa lenni?

-Igen – lehajtja a fejét. – Nem akartam hogy elvegyék tőlem, fiatal voltam még, bolond és teljesen összezavarodott.

3. fejezet

Rabiranna Marryweather szemszög:

Szabadon rohanok az erdőbe, ami most a világot jelenti nekem, ott van Pitypang és velem nevet. És az egész csak egy rossz álomnak tűnik. Rossz álom, hogy anya sírt, és még sir Benjamin is komoran bólogatott.

A hóesés helyreráz, kicsit a mesés valóságban találom magam. Az erdőben a kopár fák, a zöldellő fenyők és megannyi vadnyom között.

Robin de Noir hoz nekem meleg ruhákat, mikor visszaadnám, közli, hogy rá nem jó hordjam nyugodtan, amíg hideg van.

Tartok ugyan hirtelen haragjától, mégis valahogy megnyugtat és még biztonságban is érzem magam mellette.

Télen a tündérek elbújnak a fák odvaiba, jól beássák magukat a föld alatti házaikba, hogy még véletlenül se érje őket a fagy.

-Szóval az erdő tele van tündérekkel – fejezem be a beszámolómat a nyáron történtekről – De télen nem találni egyet se.

-Miért? – kérdezi mellesleg Robin közben kése már a kezében, és feszülten figyel.

-Mert megfagynak – suttogóra fogom a hangom.

-Nézd kölyök – bök a bokrokon túlra. – Az egy kifejlet szarvas hím. – gyönyörű állatott nézhetek meg. Az agancsai, a szőre. Csodálatos. Gondolkodás nélkül állok fel és megyek, hogy megsimogassam.

-Rabin! – szól utánam egy hang, de nem foglalkozok vele, számomra már csak a szarvas létezik.

Mókás Robinnal mászkálni, megmutatja, hogy legyünk láthatatlanok egy olyan erdőben, ahol a hó még friss és ropogós. Nyomot olvasunk, álatokat lesünk meg. Mesél a szüleiről, a nővéréről. Nekem is megered a nyelvem, néha.

Kiderül hogy Loveday nem mindig volt ilyen jóban sir Benjaminnal. Mikor megérkezett ide egy kislány, akkor volt valami galiba és végül újra összeházasodtak.

Karácsonykor, muszáj vagyok bent maradni, hatalmas hóvihar miatt. Pedig készültem még egy kis aprósággal Robinnak is. Ugyan nem hiszem, hogy oda tudom adni neki, de mégis csak, a szándék a fontos.

Anyám szomorúan simogatja a hajam.

-Sajnálom kicsim, hogy itt kell maradnunk. – böki végül ki.

-Nem bánom – mosolygok rá – Jó itt lenni – körbe intek – Az erdő meseszép, találtam barátokat is, és rengeteget lehet játszani. – ezt csak azért teszem hozzám, mert tudom, hogy mindig attól fél nem tudok eléggé gyerek lenni. Igaz hogy társaságba szörnyen viselkedek, de azért anya mindenképpen meg akarta adni nekem a gyerekszobát. Sikerült neki.

-Milyen barátokra tettél szert? – kérdezi miközben elővesz egy kézimunkát.

-Ott van Pitypang, Harmat – kicsit durcásan gondolok vissz a nyárra – De velük most nem beszélek, mert kinevettek.

-Miért nevettek volna ki kicsim? – pillant le rám.

-Mert… - most elmerjem mondani? Jaj nekem, végül is anya eddig is mindent megértett – Hát mert hegyes a fülem és azt mondták félig meddig tündér vagyok én is. Ezért kicsúfoltak, mert nem teljes értékű vagyok, ráadásul pont az emberekkel keveredett a vérem, lefitymáltak meg mindenféle csúnyát mondtak rám.

-Kicsim – leteszi a kézimunkát, és magához ölel – Ne is törődj velük – legyint – Te így is tündéri vagy – azzal mosolyogva arcon puszil.

-Akkor lehetséges, az hogy tündér is vagyok? – kíváncsiskodom. – Apa tündér volt? – óvatos kérdés, de a hatás nem marad el.

-Nem kicsim – sóhajt anya megint szomorúan – Apád sose volt tündér, de még csak tündéri sem.

Ölel és simogatja a hajam, megint csak elszomorítottam.

Másnap már ki mehetek a házból, ez a kedélyeken is javít, anyának nem tesz jót, ha huzamosabb ideig bezárva lát, fogalmam sincs miért, de így érez. A kölcsön ruhákba bújva rohanok a havas táj felé. Élvezem a hideg szele, és ahogy arcomba csapja a fákról lesöpört hó morzsalékot.

Robin is nemsokára megjelenik, együtt rójuk a csapásokat, tanít érdekes dolgokat, és már egyre jobban bánok a késsel. Sajátom ugyan nincs, de az övén gyakorolhatok.

A karácsonyi ajándékának nagyon örül, és megígéri, hogy hordani is fogja.

Észre se veszem, eljön a tavasz.

A tavasz, ami az újjászületés, a feléledés, az élet hónapja. A földeken is rengeteg munka van, a falusi gyerekek így nem érnek rá velem kergetőzni. Nem bánom más dolgom akad.

Anya a fejébe vette, hogy segít Marmalodenak, konyhakertet készít. Sir Benjamin nem ellenkezik. Nekem meg beleszólásom nincs. Anyának muszáj lefoglalnia valamivel magát, télen majdnem megveszett, kész lett két garnitúra ágynemű, hímzett vagy három terítőt és még egy új függönyt is készített a szobámba. A kispárnákról nem is beszélve.

Mindez csak azért mert Loveday közölte hogy nem cseléd, itt nem takaríthat. Persze ez is csak addig marad így, amíg nem jön a nagytakarítás.

Már előre félek mennyi munka lesz ezt a kastélyt kitakarítani. Ami nem késik az nem múlik.

Sir Benjamin és felesége lemennek a faluba több napra, hogy beszéljenek a földművesekkel meg mindenki mással.

-Több napra elmegyünk – aggodalmaskodik Loveday – Nem kell semmit tennetek, Marmalode mindent előkészít étkezésekhez.

-Menjünk – mordul fel nagybátyám. Végül mennek.

Becsukódik mögöttük a kapu.

-Már alig vártam, hogy elmenjenek – sóhajt anya.

-Miért?

-Két napja mást se hallgatok, hogy vigyázzak magamra – fel szusszan, és végre rám néz – Gyere – int – Ideje nagy takarítani.

Elvigyorodok, ahogy sejtettem, ha nincsenek itthon a macskák, cincognak az egerek.

Porolunk, kitárunk miden ablakot, kiűzzük a pókokat, még Marmalode is segít, csak a konyhája területére ne menjünk. Már jócskán elmúlik dél, mire nagyjából kész vagyunk a fenti szobákkal.

-Gyere együnk valamit – rendel pihenést anyám.

-Kész az ebéd – jelenti be a szakács mikor lent járunk a konyha ajtónál.

-Köszönjük – mosolyog édesanyám – Ha nem bánja itt ennénk – azzal már helyet is foglal, mellé ülök és már előttünk is a hideg gyümölcsleves.

-Ilyen melegbe ez a jó – sóhajt anya.

-Ne haragudjon asszonyom, hogy szóba hozom, de a nap folyamán többször is erre járt egy kis fekete kakas.

-Amíg csak erre, és nem itt…

-Az ajtók, ablakok tárva nyitva – belép a konyhába Robin. – Mi történt a folyton idegeskedő nővéremmel?

-Szép napot önnek is de Noir, a kedves nővére épp a faluban van, férjével ügyeket intéz – feleli anyám kimérten.

-Szép napot – biccent Robin kimérte majd rám néz – Nem láttál véletlenül errefelé egy ugyan ilyen vörös hajú suhancot?

Döbbenten pislogok, tehát nem tudja, hogy én vagyok az?

-Ha látom, szólok – nyögöm ki.

-Kösz – azzal biccent és távozik.

Teljesen lemerevedve ülök még a kanalam is félúton megállt.

-Mi baj Rabin? – kérdezi anya.

-Nem ismert fel – suttogom magam elé.

-Miért?

-Én vagyok, akit kereset – kétségbe esetten fordulok felé – Én vagyok az a vörös hajú suhanc, akit Robin keresett.

-Álljon meg a menet – emeli fel a kezét – Honnan ismered? – hangja ugyan nem üvöltős mégis összerezzenek.

-Izé…

-Ő az, akivel még összebarátkoztál az erdőben? – kérdi lemondóan.

-Igen – lehajtom a fejem.

-Mesélj róla – kéri.

Meglepetten fordulok felé.

-Nem is vagy mérges?

-Miért lennék?

-Mert nem kedveled.

-Ez így nem pontos – legyint – de inkább meséld el, hogy találkoztatok.

Hát elmesélem, hogy Pitypang kinevetett, Harmat meg csúfolt, végül elszaladtam és sírtam, akkor jött oda Robin először, arra már nem emlékszem tisztán miről beszélgettünk, de futva távoztam.

Aztán itt találkoztunk egy elég érdekes teadélutánon. Loveday nem tudni milyen indítatásból hívta meg.

-Azért mert nem voltam itt – szúrja közbe anya. Ezen meglepődöm, de végül is mintha lett volna szó ilyesmiről is.

Elmesélem, hogy kért bocsánatot Pitypang; majd, hogy vezetett félre a beteg állattal, és estem csapdába, mert elengedtem a nyulat és akkor megjelent több fekete ruhás férfi és beleléptem a szorító hurkos csapdába. Aztán megjelent Robin és:

-Végül kiszabadított a csapdából, és szólt, hogy ne menjek egy ideig oda, mert vadászat lesz. Aztán télen megint találkoztunk. – fejezem be szusszanva, iszok a limonádémból – Azóta együtt járjuk az erdőt, mikor van ideje rám, tanított csomó mindent, és képzeld a késével is már nagyon jól bánok. Meg is dicsért.

Anyám hallgatja, ahogy átszellemülten mesélem milyen csomókat, kötéseket, és kunsztokat tanultam. Jó látni, hogy mosolyog, és nevet újra.

-Szóval egész ősszel mikor haza jöttem és morogtam, mert nem volt kész pár dolog te az erdőben kerestél menedéket? Pontosabban Robin de Noirnál?

-Menedéket nem, de vele voltam mikor elmentem itthonról.

-Rendben – azzal fel áll – Gyere, hátra van még a földszint és a titkos járatokat is ki kell takarítani, új gyertyákat elhelyezni és remélni hogy még ma ott maradnak a faluban.

A takarítás végére úgy elfáradok, hogy a fogadószoba kanapéján összekucorodva alszom el.

Álmomban anyát látom, ahogy még pakol és megtalál egy könyvet. Rejtett fiókban volt eltemetve, egy családfa. Érdeklődve olvasgatja a megsárgult lapokat. Valami zavar, furcsa szorító érzés kerít hatalmába.

Hirtelen riadok fel.

-Anya – nyögöm ki.

-Itt vagyok – ül le mellém és átölel – Rosszat álmodtál? – kérdi, miközben ringat.

-Nem csak furcsát – motyogom.

Nehezen meg nyugszom.

-Anya sose meséltél a rokonaimról – fogok bele kegyetlenül.

-Sose érdekeltek igazán – mosolyog, de én látom, hogy inkább keserű és feszéjezett, mint vidám és boldog.

-Van családfánk? – kérdezem hirtelen.

-Persze van – lepődik meg – Jó hogy szólsz, te még rajta se vagy – azzal fel áll. Oda lép a szekrényhez, de nem a rejtett fiókból veszik ki a tekercset, hanem leemel egy könyvet a polcról.

-Itt vannak a Marryweatherek – adja a kezembe. Érdeklődve lapozgatom. Képek, évszámok, de mind…

-Ez férfiágon van vezetve – csodálkozom.

-Igen – bólint anya – Az itteniek férfiágon vezetik a családfájukat.

-Nézd, itt van a nagyapád és sir Benjamin – mutat egy képre. Ez már fotográfiával készült, fiatalok és bohók.

-Ez itt a nagymama? – kérdezem az egy kicsúszó lapra pillantva. – Annyira hasonlít.

-Sajnos nem tudom – komorodik el. – Sose ismertem igazán az édesanyámat – lapoz az albumban – de igazad lehet – beilleszti a képet – Innen hiányzik, itt pedig az én édesanyám képének kéne lennie.

Nézem a képet, és csodálkozva veszem észre több a hasonlóság, mintha csak a nővérem lenne. A kép alatt egyetlen név szerepel.

-Maria – suttogom.

-Ezt apa sokszor – anyára kapom a szemem – mesélte, hogy anya után nevezett el, semmi többet nem mondott. Aztán feleségül vett egy Londoni nőt, elköltöztünk innen, én pedig kicsi voltam még ahhoz, hogy bármire emlékezzek az itt töltött napokról.

-Mikor költöztél el innen?

-Talán olyan két éves voltam… nem emlékszem, anyám halálára se emlékszem. A nevelő anyám kedves teremtés volt, szőke és kékszemű. Nem hasonlítottam rá, legfeljebb a szemem. Sokáig azt hittem, hogy ö az igazi édesanyám. – Nagyot sóhajt. Végül egyedül maradtam Miss Heliotrope-al. Apa többet nem nősült, és nem is sűrűn volt otthon.

-Hol van most Miss Heliotrope?

-A faluban – elmosolyodik – Mióta haza jöttem nem is látogattam még meg – elmereng – Majd ha hazajöttek sir Benjaminék, akkor meglátogatom – határozza el – Egyébként a falu papjának a felesége lett – elneveti magát, biztos rendesen elképedtem.

-Ne nevess ki – durcázom.

-Jaj kicsim – magához ölel – de olyan aranyos voltál.

Karba fonom a kezem, és még tettetem egy kicsit, hogy haragszom.

-Ideje aludni térni – mosolyog rám és megpuszilja a homlokom. – Ha jól sejtem, holnap már az erdőben talál a hajnal. – nevetve megy fürdőt készíteni, és engem ágyba parentálni.

Ugyan nem hajnalban, de mikor még hűvös a reggel megyek a fák közé, reménykedem benne, hogy találkozom Robinnal. Muszáj tisztázni, hogy én vagyok én.

Sajnálatomra nem járok sikerre, de az eső úgy elkap, hogy bőrig ázom.

Csatakosan érkezem meg a hátsó kertbe.

-Csak hogy visszaért kisasszony – fogad Marmalode – Az úr nem rég ért haza. Mindjárt kész az ebéd, kérem, siessen.

Azzal kituszkol a konyhából és mehetek a szobámba.

Alig öltözök át, máris megjelenik Loveday.

-Gyere már – nevet – rengeteg dolgot hoztunk – azzal már rángat maga után.

Végig kell ülnöm egy halál unalmas beszámolót a piacok mibenlétéről, némi problémákkal fűszerezve a földművesek közt. Aztán jön a legjobb rész – szem forgatva tűröm, hogy mindféle csili-vili szalagokat aggassanak rám.

-Rabiranna – anyám feddőn szól – vizes a hajad.

-Csak elkapott hazafelé az eső – mentegetőzöm.

-Megszárítkoztál?

-Igyekeztem – vigyorgok.

Bemutat egy hamisíthatatlan Marie féle szemforgatást és tovább lép az ügy fölött.

Alig várom, hogy végre lefeküdhessek, és megszabaduljak a felnőttektől.

Olyan komolyak és olyan merev a világuk.

Reggel kótyagosan kelek fel, de ez nem zavar meg abban, hogy ne menjek ki és ne nézzek szét az erdőben. A tündérek most nem piszkálnak, valami csoda folytán még a közelembe se jönnek.

Hiába keresem Robint, nem találom, biztos dolga akadt, csüggedten térek haza a sokadik ilyen nap után. A kerten át felnézek a tűző napra. Azt hiszem elfejtettem kalapot fel venni.

-Rabiranna – hallom még anya hangját de már nem látom, hogy jönne.

Meleg, olyan meleg van. Nem bírom, valaki hűtsön le.