4. fejezet

Robin de Noir szemszög:

Már napok óta nem került elő a kölyök, a múltkor együtt találtam a konyhában azzal a nővel, rideg és kimért, mint mindig. Nem akartam hogy elvegye tőlem a lehetőséget attól, hogy a kölyökkel találkozzak így eljátszottam, hogy nem ismerem. Látszott, hogy fáj a srácnak, de még utána kell járnom pár dolognak. Ehhez viszont be kell jutnom a házba. Loveday még régebben említette, hogy ott van a családfája a Marryweathereknek. Meg kell néznem.

Holdszállás környékén most nagy a felfordulás. A kölyök sehol. Mi történt?

Óvatlanul kimerészkedek a fák közül.

-Oh kedves öcsém de jó hogy jössz – azzal Loveday magával ragad. – Megtudom, hogy a házban beteg van, és most el kell mennie a faluba az orvosért, hogy a drágalátos férje mért nem hajlandó erre, arról egy szót sem szól.

Végül már vissza fele megyünk mikor sikerül a kapuban leráznom, mondván nekem is haza kell mennem. Persze csak addig tűnök el a szem elöl, míg a konyha kert szabad nem lesz. Végre eltűnik a minden lében kanál szakács. Beosonok és felmegyek a rejtett ajtón. Hallgatom a ház zörejeit. Várok, senki nem használja most ezt az utat. Végül minden elcsendesül. Tovább megyek. Egészen a rég látott ajtóig. Hányszor osontam már fel ide, hányszor suttogtam a fülébe minden ígéretet.

Lenyomom a kilincset. Olajozottan nyílik az ajtó. Felkészülök egy ökölre, de nem jön a csapás.

Az ajtó halkan nyílik, majd bezárul mögöttem. Szobában pisla fény világit és a kandallóban parázs ad némi fényt.

Nézek, de nem tudom feldolgozni a látottakat. Kiteregetve azok a ruhák melyeket én adtam oda és mellettük, amiben először láttam a kölyköt. A hintaszékben, pedig ott alszik Ő.

-Maria – suttogom, enyhe gombóc nő a torkomba, ahogy kimondom. Már talán kilenc éve nem is ejtettem ki a nevét. Meg mozdul. Behúzódok a szekrény takarásába.

-Robin? – riad fel. Vaksin hunyorogva körbe néz. – Biztos csak állom. – suttogja maga elé. Fel áll, leteszi a könyvet, az ágyhoz megy. Nézem mozdulatait, fáradt, már legalább két napja talpon lehet. Vízcsobogás, nézem, ahogy egy rongyot bevizez, és az ágyon lévő hatalmas takaró kupac alá rakja. Visszaül a székbe, és aggódva figyeli a kupacot.

Állok a sötétben és gondolkodom. A ruhák felfedezésre kerültek, a kölyök valószínűleg beteg, és azért nem jött, tehát nem tiltásról van szó. Döntök.

-Jó estét – szólalok meg. Maria azonnal felkapja a fejét. Kilépek a szekrény mellől.

-Robin – suttogja, és a szája elé kapja kezét – Hogy kerülsz ide? – hebegi.

-A régi jól bevált úton – bökök a hátam mögé.

-Jaj Robin – azzal karjaimba köt ki. Vállát elfojtott zokogás rázza. Döbbenetem elmúltával, megölelem. Furcsa ismerős érzés száguld végig rajtam. Bőre puha, mint álmomba, illata is olyan.

-Mi történt? – kérdezem végül eltolva magamtól. Nem ellenkezik, hagyja, hogy lehulljanak karjai, és a földet nézve beszélni kezd.

-Valószínűleg megázott mikor volt pár napja az a nagy vihar. Nem szárítkozott meg rendesen. A ruháit most sikerült ki szárítanom. Nem akarat bajt sose – az ágy mellé sétál – Annyira félek, hogy elveszítem. – szemembe néz, mióta itt vagyok először, mélyen. Annyi aggodalom, annyi ki nem mondott szó rejtezik ott. Fájnak szavai, talán félelem mar a mellkasomba?

-Mit mondott az orvos?

-Semmi biztatót – visszanéz az ágyban fekvőre. – Lehet torok és tüdő gyulladása, és emiatt az orvosság bevétele is nehéz. Légzése nehézkes, a sok takaró nyomja, de ha kevesebb van rajta, akkor meg vacog. Így meg ki izzadja a benne lévő kort.

-Hagyd a takarók alatt – mondom eltökélten.

-Honnan tudod, sose voltál beteg – vágja hozzám szavait. Döbbenten pislogok rá. Mi ez a hirtelen változás? Választ nem kapok, bár okát sejtem. Maria visszaül a hintaszékbe.

-Sajnálom – hajtja le a fejét, ezzel megint meg döbbent. Míg együtt voltunk sose kért bocsánatot. – Fáradt vagyok és nem aludtam egy ideje – mentegetőzik, hirtelen rám néz – Miért álltál szóba vele, ha tudtad hogy Marryweather?

-Mikor először találkoztunk fiúnak hittem – leülök az asztalhoz. – Sose gondoltam volna, hogy egy lány lehet olyan rossz, mint egy fiú.

-Láttad volna Londonban – legyint Maria, és mosolyogva néz az ágy felé, majd elkomorodik. – Miután megtudtad, hogy lány miért foglalkoztál mégis vele? Főleg, hogy kiderült az én lányom.

Ezen elgondolkodok. Végtére is most tudtam meg hogy az ő gyereke, sejtettem ugyan egy ideje, de tudni nem tudtam. És akkor itt van az a rejtély is a fülével, az én felmenőim között senkinek nincs ilyesmije. Megnéztem apám könyvtárában.

-Eddig nem tudtam, hogy a tied – felelem végül – Bár amikor a konyhában találkoztunk eléggé meg lepett, hogy ilyen jól el vagytok.

-Szóval felismerted? – mintha remény csengene a hangjában.

-Igen – bólintok – Akkor már tudtam, hogy lány. Bár nem értem ezt a fiú ruhás dolgot.

-Sir Benjamin adta a ruhákat neki, hogy ne koszolja össze a sajátját, már ami megmaradt belőle.

-Megmaradt?

-Rengeteg ruhát el kellet adnom.

-Miért?

-Mert… - hirtelen elhallgat. Várom a folytatást, de csak nem jön. Maria csak néz, és a tekintete annyira fájdalmas. Már készülnék valami csípős megjegyzéssel távozni, mikor megszólal.

-Rabiranna nem ismeri az édesapját. Andrew nagyon jó barátom volt, míg Londonban éltem, de mikor eljöttem ide megszakadt a kapcsolat, neki sikerült az iskolát befejezni. Mire visszamentem már bíró segéd volt. Befogadott, régi barátként kezelt.

-Várj – állítom meg. – Ez akkor volt mikor elmenekültél tőlem? – csak hogy tiszta legyen a dolog. Nézem, ahogy ajkai remegni kezdenek, végül könnyei is kibuggyannak.

-Kérlek Robin – suttogja – Menj el.

-Miért? – kérdezem döbbenten, nos mindenre számítottam csak erre nem.

-Nagyon fáj – suttogja lehajtott fejjel – Holnap gyere – kinéz az ablakon – Ha visszajössz nappal, mindent elmondok.

-Nem – hangom vág. Ijedten néz fel rám, annyira hasonlítanak – Most mond el! – követelem.

-De… - hebegi.

-Ez a legbiztonságosabb szoba az egész kastélyban még te mondtad régen. Itt nem találnak meg, ha itt vagyok – valami meg mozdul benne – Ha holnap jövök vissza, kitalálsz addigra valami hihető hazugságot. Most viszont az igazat fogod mondani.

Maria végig mér, végül bólint.

-Legyen – megigazgatja magán a ruhát, ezzel felhívja a figyelmem pár apró változásra, de ezzel most nem akarok foglalkozni. – Mikor itt voltam Holdszálláson, és feleségül kértél…

-Feleségül is vettelek – szúrom közbe csak hogy tudja, itt vagyok.

-Igen – elmosolyodik – Nagyon boldog voltam – merengve simogatja a gyűrűt az ujján – Akkor azt hittem nem lehet nálam boldogabb ember a földön. De minden jó elmúlik – komoran fel néz – annyiszor említetted hogy nem akarsz gyereket, hogy nem hittem, hogy bármi baj lenne. Végül baj lett. Az orvos azt mondta, hogy nyugodjak meg, nem baj hogy ilyen fiatalon. Mégis megrémültem, te nem fogod vállalni, hisz nem akartál. A nagybátyám nyakába nem rakhatok ekkora szégyent. Lóra ültem és mentem Londonba. Esett az eső, nálam összesen egy táska és ott álltam az utcán egy garas nélkül. Se szállás, se család, se semmi, amire számíthattam volna. Végül a szürke függönyön keresztül felbukkant egy ismerős alak. Andrew Alliway befogadott, nem csak fedelet, ételt és nyugalmat biztosított, de munkát adott. Rabiranna megszületett. Nem dobott ki mikor megtudta, hogy mi a helyzetem. Sőt, felajánlotta, hogy lesz a kicsi apja, ha mást nem így neki is jobb lesz a helyzete a munka helyén. Persze Andrew szülei nem nézték jó szemmel, hogy a fiúk valami jött ment cafkát befogadott. Kaptam is érte rendesen.

Andrew sose volt igazán egészséges, mégis bíró akart lenni. Megvalósította az álmát. Viszont az egészsége őszre nagyon meg romlott. Nem élte már meg a telet. A szülök persze azonnal kitettek minket a lakásból, hogy ne foglaljuk le az örökségét a fiúknak, valamint még véletlenül se akarjunk semmit se tőlük. Ekkor Rabiranna már nyolc éves volt, elég nagy hogy hosszú útra induljunk. Visszajöttünk Holdszállásra. Elmondtam mindent a bácsikámnak, elfogadta és befogadott. – nagyot sóhajt, tehát itt a mese vége.

-Ki a gyerek apja? – kérdezem kíméletlenül.

-Ha nem jöttél rá, akkor csak sajnálni tudlak.

-Tőled akarom hallani – legyezem el csípős megjegyzését.

-Tied – suttogja.

Hirtelen ér a felismerés, a történet során is kristályosodott, de most így hallani.

Felpattanok és elé lépek, félve néz rám. Nem csodálom, elég félelmetes lehet, ahogy fölé tornyosulok. Karjánál fogva állásba húzom.

-Mond még egyszer – kérem.

-Tied – hangja remeg. Magamhoz ölelem. Apa vagyok, egy csodálatos kislány apja.

-Apa lettem – suttogom a fülébe.

-Igen – hebegi Maria meglepetten.

-Azért menekültél el, mert azt hitted, hogy nem akarok majd apa lenni?

-Igen – lehajtja a fejét. – Nem akartam hogy elvegyék tőlem, fiatal voltam még, bolond és teljesen összezavarodott.